02/04/2026
𝐄𝐥𝐟𝐨𝐠𝐚𝐝𝐚́𝐬
A mai világban különösen nagy jelentősége van ennek a szónak, és talán nagyobb szükség is van rá, mint valaha. Elfogadni a különbözőséget, az eltérő ideológiákat, nézőpontokat, elfogadni azt, amin nem tudunk változtatni, és azt, amin tudnánk, de egyelőre ilyen vagy olyan okból nem tesszük. Az elfogadásnak rengeteg arca van, de talán a legkevésbé szép és legnehezebb arca: önmagunk elfogadása.
Amikor először megláttam ezeket a fotókat, majdnem elsírtam magam. Nem azért, mert ne készített volna - jó szokása szerint 🩷 - csodás képeket, hanem azért, mert nem azt láttam a képeken, amit korábban megszoktam.
A '90-es években voltam gyerek, a 2000-es években voltam tini: a csontsovány kifutómodellek és rommá photoshopolt képeket felvonultató női magazinok fénykorában - és ez alapjaiban határozta meg az énképemet. Egy alapból széles csípővel megáldott, "combos-faros" (szó szerinti idézet egy férfi rokon szájából...) típusú nőként, a fent említett szépségideálok tükrében sosem voltam elégedett magammal, önmagam legnagyobb és legkitartóbb kritikusa voltam. Szerencsém volt, szülés után viszonylag hamar visszatértem a várandósság előtti súlyomhoz - de mégis más lett a tükörkép. A széles csípőm csak szélesebb lett, a derekam úgyszintén, az egyébként is laza kötőszöveteim tovább puhultak.
Jobb pillanataimban rendkívül hálás vagyok a testemnek, hogy megalkotott egy tökéletes pici emberkét, akit aztán még világra is hozott. Rosszabb pillanataimban majdnem elsírom magam egy-két egyébként szuper stúdiófotón... tanulom és gyakorlom az önelfogadást - hol jól megy, hol rosszabbul. Viszont úgy látom és bízom is benne, hogy a kislányom talán már egy elfogadóbb világban fog felnőni, ahol a szépség ezerarcú és sokszínű - és csodálom Őt, hogy csodálja magát és mosolyog magára a tükörben. 🩷 Mert valaha mind így indultunk - és nagyon jó lenne ehhez visszatérni. 🙏🏼
