14/07/2026
Kedvesek!
Szeretném megosztani veletek az első fejezetét, bevezetését annak a “könyvnek”, ami az elmúlt hetekben kezdett életre kelni bennem. Még hosszú az út a végéig, amíg határidőnapló-formát ölt. De az lesz, egy izgalmas, 2027-es határidőnapló, akvarell képekkel, történetekkel, kincsekkel, na jó, naptárral is… 😊
Fogadjátok szeret***el és várjátok velem együtt izgatottan a szeptembert, amikor a képek is életre kelnek majd.
🩷❤️🧡💛💚🩵💙💜
“Vannak történetek, amik csendben, látszólag ok nélkül keletkeznek. Nem kérnek figyelmet, nem sürgetnek senkit. Egyszerűen csak eljön a nap, amikor valaki megtalálja őket, épp az, akinek épp akkor szüksége van rájuk.
Egy esős őszi délutánon a kislány megint a padláson nézelődött. Gyakran járt fel, maga sem ért***e miért. Csak vonzotta a hely, szerette nézni, ahogy a régi gerendák közt beszűrődő fényben táncoltak a porszemek. Jólesett érezni a levegőben a levendula, az öreg fa és a régi könyvek illatát, hallgatni, ahogy megcsendült egy rozsdás kampóra akasztott szélcsengő. Az egyik sarokban kopott bőrfotel állt, az volt a kedvenc kuckója, ha ücsörögni akart odafent. Most is abba készült belehuppanni, de észrevett valamit a fotel alatt. Félve kukucskált be a lelógó takaró alá. Azt hitte már minden zugot ismer a padláson, ahova rajta kívül senki nem járt fel. Felhajtotta a takarót és egy ütött-kopott régi koffert húzott ki, amin látszott, hogy évtizedek óta senki nem nyitotta ki.
Amikor óvatosan felpattintotta a csatját, különös dolgok tárultak a szeme elé. Megfakult fényképek, sárguló levelek, apró kagylók, pénzérmék, préselt virágok, néhány simára csiszolt kavics és egy iránytű, ami még mindig észak felé mutatott. A bőrönd legalján egy réges-régi bőrkötéses napló feküdt. Beleszimatolt, lapozni kezdte. Az első oldal felső sarkában finom kézírással ez állt:
Ha ezt a naplót olvasod, talán épp neked szántam...
A kislány nem tudta letenni a naplót, lapról lapra egyre sürgetőbben olvasta. Egy olyan ember története bontakozott ki előtte, akit nem ismerhetett, mégis úgy érezte, mintha mindig is vele lett volna. A napló írója a dédmamája volt, aki fiatal korában bejárta az egész világot.
A lapokon különös helyek rajzai váltakoztak kréta és akvarellfoltokkal tarkított történetekkel, kézzel rajzolt térképrészletekkel és apró jelekkel. A sorok közt újra és újra felbukkant egy szó: kincs.
A dédmama azonban egyszer sem írta le, hogy drágakövekről vagy aranyról lenne szó. Csak annyit jegyzett fel:
“A legértékesebb kincseket nem lehet zsebre tenni. Csak a szívedben tudod hazavinni őket.”
A kislány egész délután a naplót bújta. A kis tetőablakon már alig pislákolt be fény, amikor az utolsó oldalak közt egy összehajtogatott világtérképet talált. Nem hasonlított egyetlen atlaszra sem, amiket korábban látott. Kézzel húzott vonalak, apró megjegyzések, különös jelölések vezettek egyik helyről a másikra. A vonalak között tizenkét piros jelzést számolt össze, tizenkét titkot.
Sokáig nézte a térképet. Már sötét volt, de a szeme előtt újra és újra az útvonalak és a piros jelzések villantak fel. Vajon milyen kincseket találhatott a dédmamája ezeken a távoli helyeken? És vajon ott vannak még? Hiszen azt írta, hogy nem t***e őket zsebre.
Egész éjjel forgolódott, cikáztak a gondolatok a fejében. Másnap reggel a szomszédnéni öreg kutyusát sétáltatta a tóparton. Az előző estén gondolkodott, majd hirtelen döntött: végigjárja a dédmama útját. Hazaérve elővette saját, még üres naplóját, ami évek óta várt a fiókban, mert nem tudta, hogy mit írjon bele. Gondosan becsomagolta a régi naplóval és térképpel együtt egy színes kis hátizsákba. Csak kedvenc türkiz színű ruhácskáját t***e mellé és egy kulacsban vizet.
Még nem sejt***e, hogy a tó partjáról indulva, az előtte álló utazás során nem csak a világot ismeri meg, hanem önmagát is. Mert vannak kincsek, amelyeket csak az találhat meg, aki elég bátor ahhoz, hogy elinduljon.”
© Lovizer Virág, 2026. Minden jog fenntartva.
🩷❤️🧡💛💚🩵💙💜
